Az aratás évszázadokon át a magyar vidéki élet egyik legfontosabb eseménye volt, mely nem csupán a mezőgazdasági ciklus csúcspontját jelentette, hanem egyben közösségi és kulturális esemény is volt. Az aratási szokások és hiedelmek mélyen gyökereznek a magyar népi kultúrában, és sok esetben összefonódnak a vallási és spirituális hagyományokkal. Általában az aratás kezdetét június 29-hez, Péter és Pál napjához kötötték. A magyarok úgy tartották, hogy ezen a napon a „búza töve megszakad”, így el lehet kezdeni az aratást. Akkor is legalább pár suhintást végeztek ezen a napon, ha az időjárás nem kedvezett az aratás megkezdésének. Erre azért volt szükség, nehogy a hagyomány „megszegése” miatt valami baja legyen a gabonának. Nagy jelentőséget tulajdonítottak az aratás kezdetének és a végének. Már az aratás kezdő napját is gondosan választották ki. Egyes napokon, például újholdkor, Illés napján, vagy ha péntekre esett az aratás napja, akkor inkább nem kezdtek hozzá. Az első napon a munkát fohászkodással kezdték. A föld szélén letérdeltek és imádkoztak, kalapot emeltek, Isten áldását kérve a munkájukra. Az összekötött kévéket keresztekbe rakták. Nagy jelentőséget tulajdonítottak az első kévének, az első learatott búzaszálaknak. Egészség- és termékenységvarázsló célra használták, valamint a baromfiknak ebből az első kévének a terméséből adtak. Emellett az első levágott szálakból kötöttek az aratómunkás derekára, hogy ne fájjon aratás közben és utána. Az utolsó kalászokból készített aratókoszorú különféle formájú és nagyságú lehetett: csigaszerű, korona formájú, koszorú alakú. A legtöbb helyen harang alakú favázra erősítették a búzát. A koszorút a legszebb búzakalászokból fonták, gyakran mezei virágokkal és szalagokkal is díszítették. Az aratókat elsőnek meglátogató gazdát a learatott gabona szalmájával megkötözték, és csak akkor engedték el, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát. Az Alföldön és az észak-magyarországi falvakban az aratók versenykaszálásra hívták ki egymást, aki lemaradt, azt játékosan kévébe kötötték. Párválasztási, házasságjósló hiedelmek is kapcsolódnak az aratáshoz. A Csallóközben például Péter-Pál napjához fűződik az a hiedelem, hogy amelyik legény vagy lány elsőnek hallja meg a harangszót e napon, az év végéig megnősül vagy férjhez megy. Az aratást követően aratóünnepeket rendeztek, amelyek a kemény munka utáni megérdemelt pihenés és szórakozás időszaka volt. Az ünnepségeken gyakran voltak zenés-táncos mulatságok, ahol a fiatalok ismerkedhettek, és a közösség összetartozását erősítő játékok és versenyek zajlottak. A nagyobb uradalmakban az aratóünnepek egyik leglátványosabb eseménye az aratókoszorú vitele és átadása volt. Bár a modern mezőgazdasági gépek jelentősen megkönnyítették az aratás folyamatát, a hagyományok és az ünnepek sok helyen tovább élnek. A falusi közösségek ma is tartanak aratóünnepeket, amelyek során felidézik a régi szokásokat, és megemlékeznek őseik kemény munkájáról. Az aratási szokások és hiedelmek megőrzése és továbbadása fontos szerepet játszik a magyar kulturális örökség ápolásában. Ezek az események nemcsak a múlt tiszteletét jelentik, hanem a közösségi élet erősítését is szolgálják, és lehetőséget nyújtanak arra, hogy a fiatalabb generációk is megismerkedjenek a hagyományokkal és értékekkel, amelyek évszázadokon át formálták a magyar vidéki életet.