A magyarság temetkezési kultúrájának meghatározó eleme a sírok fejfával való jelölése. A fejfák eredete homályba vész, revival jelenségként bukkan elő az ősi temetkezési kultusz a protestánsoknál, akik a kereszt helyett fejfát állítottak a sírra, mint valóságos életszimbólumot. Első írásos említésük a 17. századhoz, képi ábrázolásuk pedig a XIX. századhoz köthető. Protestáns (elsősorban református) temetők kultikus emléke. Formakincsüket, motívumrendszerüket tekintve igen változatosak, főbb csoportokba sorolhatóak. Az egyszerű táblás névtáblák (pl.: Tolna, Baranya, Fejér, Veszprém), tönkös, gombos tábla antropomorf (Pl.: Észak-Magyarország, Gömör, Kárpátalja, Felső-Tiszavidék, Hajdúság, Nagykunság, Somogy, Baranya, Fejér, Dél-Alföld) és egészen gazdag díszítésű oszlop fejfák váltják egymást. A legdíszesebb antropomorf fejfák a Duna-Tisza közén, a Szilágyságban, Kalotaszegen és Székelyföldön találhatók. A fejfák díszítése (faragása, vésése, festése) az esztétikai, népművészeti szempontokon túl jelentéstartalommal is bír, melyből megállapítható az elhunyt neme, kora, esetenként társadalmi rangja, elhalálozás oka és foglalkozása. A fejfa állítás szokása az egész Kárpát-medence reformátusok lakta vidékein megtalálható. A fejfák műemléki védettséget érdemelnek. Hagyományos, az adott településre jellemző fejfákat azonban – jó példát mutatva még – számos település állít. Napjainkban is fejfával temetkező települések közül kiemelkedő: Aggtelek, Jósvafő, Szatmárcseke, Feketepatak, Salánk, Nagybereg, Beregújfalu, Hajdúböszörmény, Szilágyerked, Krasznadobra, Szilágysámson, Szilágyszér, Bogdánd, Ketesd, Magyarvalkó, Erdőfüle, Alsórákos, Olthévíz. Ezeken túl még számos temetőben találhatóak régi fejfák, melyek folyamatosan tűnnek el és számuk egyre apad. A fejfa állítás szokása egyedi, a Kárpát-medence egészén elterjedt magyar jellegzetesség, a népművészet olyan tárgyi emléke, amely méltán kap kiemelt minősítést. Forrás: hungarikum.hu