A Kodály-módszer elnevezésű érték rövid, szöveges bemutatása, egyedi jellemzőinek és történetének leírása Kodály Zoltán az 1920-as évek második felében ismerte fel, hogy a magyar társadalom alapvető zenei műveletlenségének elsődleges oka az, hogy a közoktatásban rendkívül csekély szerepet játszik a zene. Párhuzamosan ekkor keletkezett és a magyar népzenére támaszkodó gyermekkari műveinek nagy sorozatával intenzíven kezdett foglalkozni a zeneoktatás reformjával, s ebben akkor pályakezdő tanítványai személyében – Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Kerényi György – méltó munkatársakra lelt. 1934-ben alakult meg az Éneklő Ifjúság mozgalom, amely a nagy európai kórushagyományhoz kapcsolódva a közös éneklésben találta meg a nemzeti közösség létrehozásának lehetőségét. A magyar nemzet közösségének ilyetén kialakítására Kodály felismerése szerint a szétszakított és önazonosságától megfosztott trianoni Magyarországon múlhatatlanul szükség volt. A kóruszene egyetlen és mindenki által birtokolt hangszere az énekhang. Kodály és tanítványai úgy látták, hogy a nemzetnevelés szolgálatába állított énekhang számára a magyar vokális népzenei hagyomány, a magyar népdal biztosítja a legmeghatározóbb forrást. A Kodály, Bartók és követőik által gyűjtött népdalkincs megfelelő alapot ad nemcsak a zenei ismeretek elsajátításához, de a gyermekjátékok révén a gyermekek életkorának megfelelő kulturális élmények befogadásához is, miközben a felnőttek népdala a teljes őshazai, illetve a nyugat-európai zenetörténet emlékeit is magában hordozza. E magyar népdalkincs egyidejűleg egy új kórusrepertoár létrehozásához is hozzájárult nemcsak Kodály és Bartók, de tanítványai műhelyében is. E kórusrepertoár, illetve a népdalok megtanulását ugyanakkor meg kell előzze a zeneértés első lépcsőfokának, a kottaolvasásnak az elsajátítása. Az alapvetően diatonikus magyar népzene szempontjából éppen ezért a relatív szolmizáció, az angol zeneoktatásban „mozgó dó”-ként meghatározott és egészen a középkorig, Arezzói Guidóig visszavezethető kottaolvasási technika tűnt a legpraktikusabbnak, amely egyszerre segíti a dallami is harmóniai elemek tudatosítását, tesz érzékennyé az intonációra és fejleszti a hallást. Már a negyvenes évek elején megindult e koncepció metodikai kidolgozása (1940-ben jelent meg Kerényi György közreműködésével az Iskolai énekgyűjtemény, 1944-ben jelentette meg Ádám Jenő a Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján című munkáját), 1950-től azonban speciálisan kiválasztott általános iskolákban megvalósulhatott Kodály terve, a mindennapos énekóra. Már az 1960-as évektől kezdve vizsgálatok bizonyították, hogy az ilyen típusú iskolába járó gyermekek tanulmányaik során, szinte minden területen jobban teljesítenek, mint azonos korú, de intenzív énekoktatásban nem részesülő társaik. Habár ezen iskolák száma az 1980-as évektől sajnálatos módon folyamatosan csökken, a még működő, és teljes mértékben a kodályi koncepció eszmei és gyakorlati talaján álló oktatási intézmények mind a mai napig a nemzetközi érdeklődés előterében állnak. A Magyar Tudományos Akadémia a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kodály Zoltán Zenepedagógia Intézetével (Kecskemét) együttműködve újabban a Kodály-módszer eredményeinek továbbfejlesztésén munkálkodik, beépítve az énekoktatásba a gyermeki agy fejlődése szempontjából legalább olyan fontos, és Kodály által is kulcsfontosságúnak tekintett testnevelést és néptáncot, valamint az improvizációt. Kodály Zoltán zenepedagógiai koncepciója – a világ minden táján működő Kodály társaságok és iskolák révén a magyar kulturális hagyomány egyik legismertebb produktuma. Forrás: hungarikum.hu 1/4 ×